Scholz és Macron tehet keresztbe az európai jobboldal tömbösödésének?

A június 6-9 között rendezett európai parlamenti választáson az uniós választópolgárok megszavazzák a következő ötéves ciklusra felálló 720 fős testület tagjait. A választásoknak minden tagállamban jelentős belpolitikai következményei is vannak, ám e cikkben az uniós politikára vonatkozó hatását vizsgáljuk. Június 9-i után a megválasztott EP-képviselők képviselőcsoportok, azaz frakciók alakításába kezdenek. Mindeközben az uniós állam- és kormányfők döntenek kit jelölnek az Európai Bizottság élére. Az új Parlament az első plenáris ülésén megválasztja elnökét, majd egy következő ülésen jóváhagyja, illetve akár elutasíthatja a Tanács Európai Bizottság új elnökére tett javaslatát. Ezek a legleső lépések az uniós intézményrendszerben a következő ciklusban tisztségeket viselők új felállásához.

Az Európai Bizottság elnöke: első lépcsőfok - a jelölés

Az Európai Bizottság új elnökének kiválasztása komplex és több szempontból is meghatározó folyamat. Az Európai Tanács minősített többségi szavazással jelöli ki a Bizottság elnökét, ami azt jelenti, hogy az olyan befolyásos tagállamok vezetői, mint Olaf Scholz német kancellár (S&D) és Emmanuel Macron francia elnök (Renew), kulcsszereplők ebben a döntéshozatali folyamatban. Első lépésnél az ő támogatásuk vagy ellenkezésük döntően befolyásolja a jelölt sikerét vagy kudarcát. Azt szemléltetendő, hogy micsoda hatalmas súlya van a két legnagyobb tagállamnak, nézzük meg, a minősített többség eléréséhez az milyen két feltételnek kell egyidejűleg teljesülnie:

• a tagállamok 55%‑a (vagyis a gyakorlatban a 27 állam- és kormányfőből 15) a jelölt mellett szavaz;

• a javaslatot támogató tagállamok az EU teljes népességének legalább 65%‑át képviselik.

Mivel Németország (18,6%) és Franciaország (15,1%) együttes súlya a tanácsi döntéshozatalban 33,7 százalék, így – a négy legkisebb lakosságszámú tagállamot leszámítva (Észtország, Ciprus, Luxemburg és Málta) – egy bármelyik másik tagállammal kiegészülve blokkolni képesek a döntéshozatalt, jelen esetben a jelölési folyamatot.

Tehát hiába ül az Európai Tanácsban az Európai Néppárt 12 állam- és kormányfője, Ursula von der Leyennek a matematika alapján elsősorban Olaf Scholz és Emmanuel Macron támogatását föltétlenül meg kell szereznie, valamint valószínűleg Giorgia Meloniét is, ha újabb öt évre elnök szeretne lenni.

Második lépcsőfok: a bűvös szám - 361

A következő Európai Parlamentben 720 képviselő foglal majd helyet. Az uniós állam- és kormányfőknek az Európai Bizottság elnöki posztjára javasolt jelöltjét a plenáris ülésen 361 képviselőnek kell majd megerősítenie. A közvélemény-kutatások alapján az EPP, a Renew és az S&D hármas koalíciójának lehet többsége a következő Európai Parlamentben, ami meghatározó lesz a Bizottság elnökének kiválasztásában. Ám az öt évvel ezelőtti választási mechanizmusból kiindulva, az Európai Parlamentben a titkos szavazáskor tartózkodókra, illetve ellenszavazókra is lehet számítani még a koalíciót alkotó frakciók padsoraiból is. Emiatt az úgynevezett „informális nagykoalíciónak” (Néppárt-Szocialisták-Liberálisok) egy rosszabb választási eredmény esetén és a belső ellenállók miatt újabb partner kell bevonniuk az új Európai Bizottság elnökének megválasztásához. Lehetséges opció: a konzervatívok (ECR) vagy a zöldek.

A jelenlegi helyzetben Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, széleskörű politikai szövetségek kialakításával próbálja megszilárdítani helyzetét. Von der Leyen az Európai Konzervatívok és Reformisták (ECR) frakciójával és Giorgia Meloni olasz miniszterelnökkel keres együttműködést, noha ez a lépés nem találkozik a liberálisok (Renew) és a szocialisták (S&D) támogatásával. A választások után ebben a felállásban könnyedén patthelyzet alakulhatna ki, ami egyértelműen negatívan befolyásolná a jelenlegi Bizottsági elnök jövőbeli karrierjét, mert valószínűleg új konszenzusos politikust kellene a helyére keresni.

A Bizottság új elnökének kiválasztása tehát bonyolult politikai manőverek sorozata lesz, ahol az egyes frakciók és politikai vezetők stratégiai szövetségei és ellentétei, egyaránt fontos szerepet játszanak. Ursula von der Leyen stratégiai lépései és az európai politikai erők közötti dinamikák meghatározóak lesznek abban, hogy ki töltheti be a következő ciklusban az Európai Bizottság elnöki posztját.

A frakciók kialakítása, illetve szabotálása

A legtöbb európai parlamenti frakcióban a megszokottnak nevezhető kisebb-nagyobb jövés-menésen kívül nem várható nagyobb egyesülés vagy szétválás. A legmozgalmasabb hetek az európai jobboldalra várnak, hiszen akár megalakíthatnák a második legnagyobb EP-frakciót is.

Az Identitás és Demokrácia (ID) frakció kizárta soraiból a német AfD-t, és hírek röppentek fel az ECR és az ID egyesüléséről. Ez az egyesülés inkább Marine Le Pennek kedvezne, mivel így bekerülne az európai politikai mainstreambe. Ez hosszú távon előnyös lehet számára, különösen a 2027-es francia elnökválasztásra készülve. Giorgia Meloni számára azonban komoly dilemmát jelenthet ez a helyzet. Az ECR önállóan nagyobb eséllyel kerülhetne be az EU legfelső döntéshozatali körébe, míg az egyesüléssel „magára húzná” a valószínűleg majd több mandátummal rendelkező Nemzeti Tömörülést, Marine Le Pen pártját, ami hosszabb távon gyengíthetné pozícióját. Ráadásul az összeolvadás biztosan elidegenítené az EPP több tagját, valamint a billegő liberálisokat és szocialistákat, akik végleg elutasítanák az együttműködést az olasz miniszterelnökkel és a konzervatív frakcióval.

Tehát, elég világosan kirajzolódik, hogy Olaf Scholz és Emmanuel Macron stratégiai érdeke lehet fenntartani tartani az európai jobboldal széttöredezettségét. Ha Giorgia Melonit – bizonyos feltételek mentén – bevonják a legfelső döntéshozatalba, akkor az ECR megmaradhat a mainstream európai konzervatívnak, aminek következtében az olasz miniszterelnök befolyása erősödne. Ráadásul a néppárti-liberális-szocialista triónak sem kellene aggódnia az ő szemszögükből szélsőjobboldalinak tartott politikai pártoktól.